Anna & the Barbies - Lábat lóbálva

A boldogság fura bokra,
Ott nő a szakadék szélén,
És hirtelen tiszta az ének,
Hogyha penge villan a gégén,
Mert ha valaha igazat adtál,
Ó, azt mindig magadból tépted,
És a szóló is csak úgy jó,
Ha már az utolsó húron téped,
És legalább tudom, hogy érzek,
Mikor már millió sebből vérzek,
Nézd, a komplett szervrendszerem,
Átadom neked, hogyha kéred,
Remegő térddel semmit sem lehet,
Igazándiból akarni,
Csak akkor vicces az élet,
Ha kicsit bele tudsz halni.

Mikor nem jelent semmit,
A te meg én,
Gubbasztunk csendben
A lét peremén.

Lábat lóbálva,
A Semmi ágán,
Az idő néma,
Csak a csend takarít…

Van úgy, hogy bitóra ítél,
A tisztelt társadalmi nézet,
És hogy segged mily’ nehéz,
Ó, azt már a nyakadon érzed.
Vagy telefonszavazatokkal
Tolnak fel a piedesztálra,
Félisten lehetsz, mennybe is mehetsz
Egy fizetett félórára.
Na, most emeld a szádhoz a poharat,
Vagy csak engedd a szádhoz a számat,
Ha a holnapod hanyag, és a múltad hagyod,
Hogy bemocskolja a mádat,
Remegő térddel semmit sem lehet,
Igazándiból akarni,
Csak akkor vicces az élet,
Ha nevetve bele tudsz halni.

Mikor nem jelent semmit,
A te meg én,
Gubbasztunk csendben
A lét peremén.

Lábat lóbálva,
A Semmi ágán,
Az idő néma,
Csak a csend takarít…
A semmi ágán ül szivem,
kis teste hangtalan vacog,
köréje gyűlnek szeliden
s nézik, nézik a csillagok.
Mikor nem jelent semmit,
A te meg én,
Gubbasztunk csendben
A lét peremén.

Lábat lóbálva,
A Semmi ágán,
Az idő néma,
Csak a csend takarít…

Mikor nem jelent semmit,
A te meg én,
Gubbasztunk csendben
A lét peremén.

Lábat lóbálva,
A Semmi ágán,
Az idő néma,
Csak a csend takarít…