Serrano - Vándormadarak (Menekültek Dala)

A pályaudvaron éjszakázom a menekültekkel
a szerencsénk az utolsó vonattal egyedül ment el.
Elnyom a rendszer, kibúvó van de olyan szűk
hogy úgyis elkeseredsz - mindegy az ég hova szült.
Az ember ösztönében a bánat - mondta a testvérem
felfogás kérdése, mert minden itt zajlik az elménkben.
A vadmadaraknak nincs határ ezt az ember rendezte,
hogyha elhagyjuk a poklot, elzárnak egy ketrecbe.
Gőgösen felosztotta a földet, mint ha az övé volna
a gyűlöletet szítja, és a fájdalmat köré fonja.
Nézd az aluljáróban felstócolva fekszenek
és szomorú hogy élnek így még millióan gyermekek.
De az éberek felszabadultan játszanak a holdfényben
a békét és a szeretetet igazán most érzem.
Elveszve az éjben, bárcsak minden így maradna
ebben a világban hol nincs szükség már szavakra.

("Háborúval nem oldhatod meg a gondokat. Úgy nem megy hogyha meg akarod oldani a gondot akkor úgy érzed meg kell ölnöd az ellenségedet. Szóval szerintem a béke a legjobb megoldás.")

Kifekszünk a fűbe, a csillagokat kémleljük
Az élet lehet szörnyű, ha a pillanatot élvezzük.
A város zaja elhalkul a béke letelepszik bennem
barátok őriznek amíg lehunyom a szemem.
Álmaimban veled, a karjaimmal átfonlak
örök éjt akarok ha valójában csak álmodlak.
A kötelékünk elválasztani az idő sem tudja.
Fénnyé vállunk a parázsló tűzben megbújva
Nem marad űr utánunk, elporladunk a mélyben
Majd porszemekként táncolunk a lenyugvó napfényben.
Az idő szemén át láttam a hanyatló létet
A sötétségben rekedtek kik a naptól féltek.
Rettegtem tőle, óva intettelek, de te mentél
A gyávaságom gyengébb volt a szeretetednél!
Az eső dallama elringat az erdő mélyen őrzi álmunk
Kilopózunk halkan s a börtönünkből tova szállunk.