Szabó Balázs Bandája - Locskos utcák

Locskos utcák, sötét házak, nagy magány
Valaki áll elhagyottan késő éjfél után.
A kapu hol zörget, setét-fekete,
Valaki zörget, kopog – lehet-e?
És lassan nyikorogva fordul a zár.
Odabenn talán békés haza vár, –
talán pattogó tűz, meleg szeretet?
Lehet ...... lehet.
Mit zavarnak itten késő éjszaka?
– Oh … talán két pénzért akadna egy szoba –
Hm.... két pénz?, itt a lépcső jöjjön na.... na....
Egyedül maradt ő és a nagy szoba.
– A mécsfényben fekszik a sarokban – ott,
A szeme nagy kék, a haja szőke, kopott,
Durva pokróc van rádobva csak.
Egy koldusnőnek meghalni – így is szabad.
Bűn, megalázás, szeretet mind oda.
Csak hárman vannak, mécs – ő – és a szoba.
Oh ma délelőtt az áldott napsugár
Mily forrón ömlött végig a haján.
Ő padon ült, megette sok sok víg gyerek
És akkor tudta mily fáradt, mily beteg.
Megette mentek nevető emberek
Így lezülni egy nőnek hogyan lehet?
De most – most már – mind, mindez oda-oda,
Most hárman vannak – mécs – ő – és az idegen szoba.
A szenvedés kimosta a két nagy szemet,
Keze az imára rég elernyedett
És így csak néz, nézi a szoba ajtaját,
A mécsnek fénye simogatja az elkopott haját.
Odakünn zörgés, vad káromkodás,
Néki az ajtó kereszt fája
– A csendes feltámadás. –