Straub Dezső - A mozgólépcső

A mozgólépcső hordja az emberek hadát,
felbukkanó arcok suhannak tovább.
Mindig csak azt látom, ki szembe jön velem,
hogy mért és hova mennek, csak elképzelhetem.

Ott egy sovány, bajszos úr a fejem fölött néz el,
zsírpecsétes mellényéhez aktatáskát présel.
Tán ügyvéd, ki egy fontos ügyet épp most vesztett el,
vagy zenész, ilyen nagy táskában kottát hogy cipel.

Ott egy dundi, szőke asszony, csipke, tüll és kölni,
érte szoktak nagyapámék párbajokban ölni.
Tán nagyvilági dáma, ki egy randira siet,
vagy pénztáros egy italboltban, s épp dolgozni megy.

A mozgólépcső hordja az emberek hadát,
felbukkanó arcok suhannak tovább.
Mindig csak azt látom, ki szembe jön velem,
hogy mért és hova mennek, csak elképzelhetem.

Biztosan még iskolába jár e csinos fruska,
rám tekint, de úgy látszik, hogy mosolyogni lusta.
Nem tudja, hogy érte annyi mindent tehetnék,
ha pár órára, ma este tanárja lehetnék.

A mozgólépcsőzőkkel, jaj, mi történik itt.
Elhallgat a gépház, egy asszony felsikít.
Egymás felé fordul a sok-sok idegen.
Segítséget várva összenéz a szem.

Mindig, hogyha baj van, örök a szabály,
az ember és az ember egymásra talál.

A mozgólépcső indul, gördül sebesen,
áramszünet volt csak vagy tán ennyi sem.
Megtorpant az élet, de végleg meg nem állt,
egy mosolygás, egy sóhaj és minden megy tovább.

Minden megy tovább, minden megy tovább.