Szakács Gergő - -K-é-p-t-e-l-e-n-

Visszanézek és látom, hogy más vagyok,
mint pár éve a legelején.
Ez a tétova út valamit rám rakott,
amiről érzem, hogy nem az enyém.

Te mindig szó nélkül átvettél belőle,
pontosan tudtad, hogy mit bírok el!
Elvesztettem, hogy merre van az előre,
így visszafelé indultam el.

Más lettem, a tükör így ismer.
Le nem törölhetem a múltamat.

Megtanultál látni engem,
bármit látsz, el nem vakulsz.
Mégis mindent megbocsátasz,
elfogadtál szótlanul.

ha megtanulnék látni egyszer
két szemeddel élesen,
rájönnék miért vagyok magam
megszeretni képtelen.

Gyakran járnak a vonalak a fejemben,
amik az arcod nem feledik el.
Követem őket és látom hogy öregszem
a tévedésem jeleivel.

Már kicsit mélyebről néznék a szemedbe.
Nem olyan görbén mosolyog a szám.
Melletted őszülni szépen is lehetne,
ha tudnék úszni a mesénk taván.

Más lettem, a tükör így ismer.
Bárcsak utolérhetném, azt ami elszaladt!

Megtanultál látni engem
bármit látsz, el nem vakulsz.
Mégis mindent megbocsátasz,
elfogadtál szótlanul.

ha megtanulnék látni egyszer
két szemeddel élesen,
rájönnék miért vagyok magam
megszeretni képtelen.

honnan tudnám,
hogy milyen szélnek ereszteni
aztán nem utánad eredni?
honnan tudnám?
honnan tudnám,
hogy milyen nélküled nevetni?
hogy hogyan kellene szeretni?
honnan tudnám?

ha megtanulnék látni egyszer
két szemeddel élesen,
rájönnék miért vagyok magam
megszeretni képtelen.

Akkor talán megengedném
magamnak, hogy hibázzak
és Veled együtt szerethetném
mindenét e világnak!