Sziámi - Hamlet és a dilibáb

Míg tested gépe működik,
és stroboszkóptól működig
mindent bevetnek látszatért,
hogy tested szépen állja még
bármely eszközt, mit szentesít
a cél, hogy szét ne essen itt,
s hogy elmondhassad: emberek,
ím' én vagyok, ki nem merek
meghalni se, megélni se,
s, hogy nép bálványa, fétise,
totem, tabu addig vagyok,
míg sminkesek meg angyalok
imádkozása egybetart,
és összejön még egy restart,
de hogyha végül egy betart,
nem rakja rád, mi eltakart,
vagy nem mond kendőző imát,
nahát, akkor: szervusz, világ.

Rendszerbe állt az őrület,
a működés így könnyű lett:
csak áttekinthetetlenül
cikáz az ember, s elvegyül,
szabadvegyérték-titkolás
az új tantárgy; s az iskolás,
banális énekmód ural
jobbra és balra; ágyúval
lövik a döglött cinegét,
ki tökös volt, ma kiherélt;
fejétől bűzlik Dánia,
ki kéne magát hánynia,
szájat töröl, restart, rilód,
leadva így néhány kilót
a túlkoros, de tettre kész
királyi sarj tükörbe néz
s örvend, bár cseppet irritált.
Mögötte gyilkos dilibáb.

Nos, kedves Hamlet, ennyi telt,
de miért is kérnél több hitelt?
Ha inni kedved nem maradt,
évnek tűnik egy pillanat,
a nép kegyéből rég elég,
nem írnál újabb népmesét,
apád bosszulni kész nem vagy,
sőt, minden szándék cserben hagy,
a cselekvéstől undorodsz,
és önkörödben úgy forogsz
a látványoktól el, csak el,
mint akit az sem érdekel,
lenni vagy sem, és miért, ha úgy,
csak fohászkodj, hogy mit se tudj,
a kard, hogy legyen mérgezett,
te lehessél beérkezett,
fékezd meg habozásodat,
tettekre vár a kárhozat.