Sziámi - Aktatáska

Ha végignéz ezen a termen,
itt minden a gépnek része,
karok sípok, kerekek, fúvókák
s az ön szívverése, uram,
szintén a gépnek része most,
mivel a terembe lépett,
s a padló áramkörén át
illeszkedett az egészhez.
Tessék? – Igen, hatalmas gép,
de gombnyomásra
– megnyomok magamon egy gombot –
kicsi lesz, mint egy aktatáska,
amilyet eddig ön is hordott.
Hogy hova lett? – hát,
beépült az is a gépbe,
igen, a kezével együtt,
nézze csak meg,
a tükörképe
jól mutatja,
úgy… egyik szemét most
kiszedem, és ön elé tartom,
ne rémüljön meg, természetes,
ha úgy érzi, hogy a két parton
rekedt egy-egy szeme,
s ön a folyó.
Ez azért van, mert
túlhúztam a kart,
tudom, hogy az ön karját,
s így eldugult a lefolyó,
amelyiken át ürítem a tartályt.
igen, amelyikbe gyűjti a gép,
– nyugodtan nevezzük így, uram -
a mindannyiunk szemetét,
ábrándokat, sunyi kis vágyakat,
fényképeket, gyerekes firkát…
Hagyja most a lábát, uram,
jöjjön, nézze meg inkább,
ha ezt a medencét savval töltöm
… persze, hogy az ön medencéje,
az energiaszintünk rögtön
fölmegy a másfélszeresére,
ami azért fontos, uram,
mert, ha jön a következő vendég,
igen, egy kedves érdeklődő,
amilyen ön is volt még nemrég,
szóval, ha jön, és beépítéséhez
nincs kéznél elég energia,
akkor, sajnos, a gépnek
muszáj lassítania,
ami egy ekkora gépnél,
lássa be, roppant veszteség,
úgyhogy a gyorsítócsavar-fejet,
– hát persze, hogy az ön fejét –
egy kicsit szorosabbra húzom.
Mostantól kezdve, kérem, írja át,
hogy a gép is megérthesse,
gondolatának bioáramát
az aktuális programnyelvre,
úgy tegye föl kérdéseit,
ami alatt én ürítem a tartályt…
hűha, mekkora szív ez itt!
– Hát persze, hogy az öné volt, uram,
no, lássuk, hogy hangzik a kérdés…
– Persze, hogy járhat még az utcán,
hisz erre találta ki a gép, és?
Igen uram, hát persze, hogy
része vagyok én is a gépnek:
praktikus, nem? – egy aktatáska,
amibe én is beleférek.

Most pedig indulunk, uram.
Megnyomok magamon egy gombot,
s kicsi lesz, mint az aktatáska,
amilyet eddig ön is hordott.