Keresztény dalok - A tavasz örömhíre

A nagy hó olvadni kezdett,
s robajjal zúgott le az ár,
eddig a mezőt hófehéren
takarta be a bús halál.
Sárba tiporva rothadt fű,
gyász boritá a réteket,
mindent az ősz szele hervasztott
és elűzte az életet.
S míg egy fakult füvet kezemben
finom, holt porrá morzsolok,
gondolom, hogy mind hasonlóak
a halandó ember-sorsok.

Mint aszott fű, hull el az ember,
földporrá lesz, mi élet volt,
ó Istenem, feltámadhat-e,
élővé lesz-e ami holt?!
A sírok egyre domborulnak,
mind több a gyász és a halál...
Lesz-e az elmúlásnak vége,
lesz-e virágzóbb láthatár...?

De ím a Nap kél diadallal
s meleggel szórja be a tért,
aszott fű helyett zöld hajtástól
díszeleg a felperzselt rét.
A húsvéti harangok kongnak,
bíbor hajnal köszönt megint:
a hang s a fény versenyre kelve
élet győzelmét hirdetik.

Ki értünk meghalt, harmadnapon
a sírból győztesen jött ki,
s lőn zsengéje feltámadásnak,
amelyben a hivő követi.
Feltámadunk! hiszem szilárdan,
a sir és halál nem örök.
Nem maradhat végképp a sírban,
ki e létből elköltözött...!
Megváltónk eljön dicsőségben,
hogy megszűnjön a bűn, halál
s ki az Úrnak híven szolgált,
Benne örök életet talál.