Kacsafarhát - Lelkiismeret

Ment a fiú egyedül az üres utcákon,
nagy fekete hollók ültek minden faágon.
Lába alatt az avar félve ropogott,
kalapja karimáján az eső kopogott.
Zord sötét felhők eltakarták az eget.
Tudja jól, hogy most már csak előre mehet.
Próbál nem gondolni az elmúlt órára,
a földön vérben fekvő gyönyörű lányra…

Pedig, hogy szerettem!
Mindig őt kerestem!
Most már hát feledem!
Utolsó levelem!

Pedig, hogy szerettem!
Mindig őt kerestem!
Most már hát feledem!
Utolsó levelem!

A dér rajzol virágot a templom ablakra,
senki se figyel a hangtalan sötét alakra.
Csak a fiú látja a szeme sarkából.
Lépteit szaporázva kiejti markából
a csillogó véres kést, ami a földre esik,
nem mer visszamenni, egy kőben felesik.
Görcsösen nyomja arcát egy sáros pocsolyába,
reszketésénél hangosabb szíve dobogása.
Végre megdörren az ég és villám csattan:
kínos csendet megtöri mire Ő talpra pattan.
A villanás fényénél bátran hátra nézne,
de akkor veszi észre: folyik az orra vére.
A vér és a sár koszos keverékétől
visszaretten, mint múltkor a lány levelétől,
melyben írta, hogy fél és segítsen neki:
üldözi az árnyéka, nyugalmát nem leli

Pedig, hogy szerettem!
Mindig őt kerestem!
Most már hát feledem!
Utolsó levelem!

Pedig, hogy szerettem!
Mindig őt kerestem!
Most már hát feledem!
Utolsó levelem!

De ekkor egy üvöltést hall a viharban.
Bukdácsolva rohan nagyobb iramban.
Hallja maga mögött még a hörgéseket,
a földöntúli sikolyokat, a röhögéseket.
Egyszer csak megtorpan, a vihar is megszűnik.
Hamar piros lesz a víz, mely körülötte gyűlik.
Megfordul keményen, délceg tekintetét emeli,
mintha egyedül vágyna világháborút kezdeni.
Határozottan nyúl vastag nadrágszíja felé.
Majd a súlytól meg sem feszülve emeli kezét.
Bátorságba ágyazott könnyes szemével,
csapzott szájában a keserű nap ízével,
érdes kezén egy kopott jegygyűrűvel
éli meg a fájdalmat a gyönyörűvel.
Míg mellkasa zihál, hajába belekap a szél,
a pisztolya durran és ekkor a mennybe tér…