Kaláka - A tó tavaszi éneke

Be jó volt még jég födött,
csend jég alatt és jég fölött.
Nagy hallgatás volt mindenütt,
ma minden kis nesz szíven üt.

Hó s jég takarta volt a part
és engem is a jég takart.
Vastag, páncélos szürke jég
közömbös, mint a téli ég

Nem bántott semmi bántalom,
nem ártott semmi ártalom,
a szél a jégen elszaladt,
nem borzolt fel a jég alatt.

A kő a jégen fenn akadt,
nem ütött meg a jég alatt,
áldott, kit ily nagy csend födött,
csend jég alatt és jég fölött.

Elment a jég, jaj, mindenütt
s ma minden kis nesz szíven üt.
Vagyok mezítelen kék elem
s testem-lelkem védtelen.

Belém tekint a cipruság,
borzol a szél: szomorúság,
a Nap is bennem sistereg,
kővel dobál a kis gyerek.

Ma minden bennem él, mulat,
a pillanat, a hangulat,
s akár hiszik vagy nem hiszik:
minden madár belém iszik.

Fáj az eső, a szép idő,
a surranó szitakötő,
minden zavar s fölkavar
s minden csupa zűrzavar.

A csillagoktól csillogok
vagy elbújtak a csillagok,
egyszerre fáj már este tájt
minden mi sok-sok este fájt.

Ó emberek, nem alhatok,
fájdalmam a fájdalmatok,
itt tükrözik keresztetek,
és borzadok, és reszketek…