Katona Klári - Mozi

Látod, megmozdulnak a képek,
hogy lásd, mi elmúlt már,
amit nem szeretnél látni,
amit végignézni fáj,
látod akkor is, hogyha nem szabad,
míg csak szétszakad a kép...

Én már láttam, láttam házat,
melyből lelkek füstje szállt,
én már láttam a téboly démonát
a kőtalapzatán,
én már láttam a hazugság roskatag oszlopát,
és őket is láttam már,
akik hittel, tűzzel, vérrel festik át.

Én már láttam, milyen az ünnep, ha mindenki fél,
láttam, a piszkos fényt, melyet taps kísér,
és én láttam, amit nem hiszek, s nem mutatnak meg,
mégis volt, mégis van,
hisz láttam én.

S én már láttam nem várt gyereket,
kinek nem jutott már szeretet,
s a bort vigyorgó felnőttek közt
tanulta, hogyan kell élni.
És láttam én, nem tudom, miért,
a vezeklést, nem tudom, miért,
a szenvedést, nem tudom, miért,
a büntetést, nem tudom, miért.

S én már láttam az öregembert,
bot kezében, hogy ne legyen egyedül,
ő, aki mindent látott, s nyugodtan lép,
mert tudja, hogy a semmi felé tart...
És a kő, és a sárguló zöld,
az ablaktalan ház és a feltépett föld,
nekem minden együtt ő,
aki hasonlított rám,
kiben nincs már több erő,
akit szeretni már nincs idő, nincs idő, nincs idő
nincs is ő.

Én már láttam, ahogy szeretlek, féltelek,
s ahogy egyszer meg kell, hogy védjelek,
érzem kezed melegét,
ez a végtelenség,
de még itt vagy, kezünk még nem tépték szét...
S én már láttam,
az életem mégsem elég,
ó, hogy ne tépjék szét.

Én már láttam a feltámadt gyűlöletet,
én már láttam a föltépett földsebeket,
hogy hogyan veszítelek el,
aztán semmi se fáj,
senki nem keres már,
és én láttam, hogy mégis fáj...

De ezért kár sírni, kedves,
ez nem az élet,
ez csak egy film.