Csepregi Éva - Szállj!

Lenn ültünk a rakparton,
csöndben hullámzott a víz,
leszállt az alkony.
Kigyúltak a csillagok,
némán megfogta kezem,
aztán átkarolt, s nézett énreám.
Szívem is elszorult, hiszen éreztem,
ilyen az elválás, ez a búcsú.
Szelíden megsimította arcomat, s így szólt hozzám:

Szállj, szállj,
a csillagos égen szállj!
Tudom azt, bárhogy fáj,
veled én nem repülhetek.
Szállj, szállj,
magasan, szépen szállj!
Ideje, bárhogy fáj,
de vigyázz, ha nem fogom kezed,
akkor is visszatalálj.

Sok éve, hogy megtörtént,
de tisztán emlékszem még rá,
ez volt a törvény.
Enyém lett a csillagfény,
messze tájon szálltam én,
s mostmár nem tudom,
vár-e még reám.
Szívem is elszorul, milyen régi már,
ezeregy éve volt az a búcsú,
amikor kezébe fogta arcomat, s így szólt hozzám:

Szállj, szállj,
a csillagos égen szállj!
Tudom azt, bárhogy fáj,
veled én nem repülhetek.
Szállj, szállj,
magasan, szépen szállj!
Ideje, bárhogy fáj,
hogy szárnyaid elrepítsenek.

Szállj, szállj,
a csillagos égen szállj!
Tudom azt, bárhogy fáj,
veled én nem repülhetek.
Szállj, óóó szállj,
magasan, szépen szállj!
Ideje, bárhogy fáj,
hogy szárnyaid elrepítsenek.

Szállj, szállj,
a csillagos égen szállj!
Tudom azt, bárhogy fáj,
veled én nem repülhetek.
Szállj, szállj,
magasan, szépen szállj!