Téveszme - Tartom a gátat

Még tartom a gátat...
Szürkén örvénylő víz pusztítja a tájat...
Körülfoly, és megértem lassan, hogy nincs kijárat...
De én még tartom a gátat...

Éjjel lidércek űztek engem, csak a reggelt vártam már,
Körülzártak és százfelé téptek, apró darabokra rágtak,
Hajnaltájban visszaköptek, nyáluk csorgott az ágyamból,
Fellélgeztem, mert vége volt, köszöntött a valóság,

Mondd, a nagy könyvedben hogy van írva,
Szívem és karom meddig bírja,
Ha tartom a gátat...

Ám engem sehol nem kívánnak
Azért, mert az egész világnak
Fordítok hátat...

Nappal lidércek űztek engem, csak az éjjelt vártam már,
Szörnyű malomban őröltek engem, mind mosolyogva vártak,
Alkonyatkor elmenekültem, véres könny hullt szememből,
Nem tudtam, hogy melyik a rosszabb, az álom vagy a valóság,

Mondd, a nagy könyvedben hogy van írva,
Szívem és karom meddig bírja,
Ha nyelem a vádat,
Mert ostoba birkák serege fogja a számat!

Ezt tartom legnagyobb hibámnak,
Hogy nem tudtam, hogy az egész világ vak
És sohasem láthat...
Miközben tartom a gátat...

Még tartom a gátat...emlékezz majd a nagy árvíz idején,
Hogy máshogy láttad, máshogy képezelted és ítélted
Az én munkámat, majd ha bomló csontjaim fölbuknak a habokból,
Emlékezz majd, mekkora ár lett egy patakból!