Egyéb szövegek - Az alvilágnak nincs romantikája

Sétáltam én lenn a Duna parton,
egy öreg bácsi lép oda hozzám;
Ne búsuljon, fiatal barátom,
az élet útján menjen csak tovább!
Elmondom én, néked, öreg bácsi,
hogy én milyen nagy csibész vagyok,
Megpróbáltam másképpen is élni,
de az alvilág lett az otthonom,

R: Az alvilágnak nincs romantikája,
az alvilágban nincsen szerelem,
Én mégis eljárok az alvilágba,
a jó ég tudja, hogy mért szeretem.
Az alvilágban nincs tavaszi szellő, s
e ősz, se nyár, se jégvirágos tél,
Én mégis lejárok az alvilágba
egy sápadt arcú, züllött senkiért!

A neonfények tarka tengerén túl
egy sötét mellékutcán ballagok,
Hol álldogálnak áldozatra lesve,
sápadt arcú züllött angyalok.
Egy kávéháznak ajtaján betérnek,
s én önfeledten utánuk megyek,
A füstfelhőben harmonika nyávog,
s én hallgatom a fájó éneket.

R:

Én maga nélkül nem tudok megélni,
sem éjjelem, sem nappalom nekem,
A szívemet is ki kéne cserélni,
hogy vidámabb s boldogabb legyen.
Ezt a kis dalt úgy szívembe zártam,
már álmomban is ezt dúdolgatom,
Nem csábít a nyárspolgári élet,
sem otthonom, sem tarka bútorom.

R:

Én terítetlen asztalokra vágyom,
s megpihenni csámpás székeken,
Az alvilág lett már az én világom,
a jó Ég tudja, miért szeretem,
Nevetek ott, ahol engem látnak,
csak a sarki lámpa fénye hű barát,
Egy éjszakai lump csavargó lettem,
mert elfeledni nem tudom magát!

R: