Wattamen - Szárnyalok

Látok mindent a szemeden,
Azt a csillogást, ahogy rám nézel.
Nekem a szerelem az idegen,
Soha nem tudom meg, amit átérzel.

Hiába próbálod ellopni kővé megdermedt,
Leláncolt szívemet.
Egy sziklába rejtettem, lakatra zártam,
De kinyitni nem lehet.

Szaladok, előled suhanok, nevetek,
Csak a vágy az, amit itt hagyok…

Mert én csak szárnyalok, mint a képzelet,
Repülök, elengedem a te két kezed.
Nevetnek, látod rajtad az angyalok,
Te csak zuhanj! Engem hívnak a csillagok.
Csak szárnyalok, mint a képzelet,
Repülök, elengedem a te két kezed.
Nevetnek, látod rajtad az angyalok,
Te csak zuhanj! Engem hívnak a csillagok.

Mi az a szó, hogy szerelem?
Amit az ember másról elképzel.
Nem adom, nem kutatom, nem keresem,
Mert a vége úgyis: hogy elvérzel.

Mindennap álmodhatsz róla, de ne számíts jóra,
Mert féltékeny nem leszek.
De sajnálom, élveztem, hogy a lelked mérgeztem,
S most búcsút sem veszek.

Szaladok, előled suhanok, nevetek,
Csak a távolból integetek…

Mert én csak szárnyalok, mint a képzelet,
Repülök, elengedem a te két kezed.
Nevetnek, látod rajtad az angyalok,
Te csak zuhanj! Engem hívnak a csillagok.
Csak szárnyalok, mint a képzelet,
Repülök, elengedem a te két kezed.
Nevetnek, látod rajtad az angyalok,
Te csak zuhanj! Engem hívnak a csillagok.