Kárpátia - Ha majd, a nyarunknak vége

Ha majd a nyarunknak vége, csendesen szitál a hó,
Lennék még tenéked édes, lennék még tenéked jó.

Csendes kis legénylakásban, az óra búcsúra int,
Kívülről zajlik az utca, hangos az éljen szó kint.

Hallod, hogy fújják a kürtöt, hallod-e a zene szót?
Azt fújják előre, rajta, fújják már a riadót.

Borulj a vállamra kedves, estére másé lehetsz,
Estére indul az ezred, estére én is megyek.

Amikor leszáll az alkony, masíroz az ezredünk,
Csókolj meg még egyszer édes, ki tudja hová megyünk.

Pislogó távoli tűznél, az ezred pihenni tér,
Nem tud aludni a hadnagy, papírt és ceruzát kér.

Otthon őt valaki várja, úgy hallja valaki sír,
Fejét a kezére hajtja, és aztán csendesen ír.

Másnap a kórházi ágyon, fekszik a hadnagy szegény,
Golyó ment a tüdejébe, életre nincs már remény.

Doktor úr szeretnék írni, magam sem tudom miért,
Szeretnék egy kislányt látni, aki tán nem is enyém.

Doktor úr az égre kérem, adja ki tiszti ruhám,
Nem fekszem többé az ágyon, megvédem magyar hazám.

Nem lehet, mondja az orvos, beteg még a hadnagy úr,
A hadnagy az éj leple alatt, kiszökött a kórházból.

Vége van az ütközetnek, véresen száll le a Nap,
A hadnagy hordágya mellett, imádkozik már a pap.

Biztatja csendesen, halkan, a hadnagy nem hallja már,
A szíve lázasan dobban, s lelke a mennyekbe száll.

Levelet hozott a posta, ami a hadnagyról szólt,
A kapitány elolvasta, azután csendesen szólt.

Írjátok meg a leánynak, ne várja a hadnagyát,
Itt ássák örökös ágyát, itt ásták meg a sírját.

Csendesen leszáll az éjjel, megperdülnek a dobok,
Nem tudja senki, hogy otthon, valaki halkan zokog.

Csendes kis legénylakásban, meghalt egy gyönyörű lány,
Éles tőrt szúrt a szívébe, elment a hadnagy után.