Cseh Tamás - Tangó (Frontátvonulás)

Homály,
hasztalanul kutatsz,
fedi el az utat, melyen járunk,
Picikém,
Homály, s csöppnyi keserű íz,
ennyi az élet, talán
ez az élet nekünk.

Egy éj és itt a régi varázs,
újra égő parázs van szívem helyén,
tudom, úgyis hiába futsz, utolérlek
s kigyúl egy fény majd, majd valahol.

A csók, ez az édes gyümölcs,
ami újra itt ég a számon,
a csók, jaj, ez a végzet,
a csók, ez a végzet, halál.

Tánc, a hajad lobog,
engem reggelre vár a halál, talán,
szoknyád rubinpiros,
hajad rubinpiros, szemed rubinpiros,
lábad rubinpiros, füled rubinpiros,
melled rubinpiros, térded rubinpiros,
füled rubinpiros...

Mindegy, valahol itt tartott a dizőz, éppen,
amikor egy fiatalember robogott föl a színpadra,
oda a dizőzhöz, kitépte a kezéből a mikrofont,
tett néhány lépést arrébb.
Erre a dizőz ment utána, és mondta, hogy:
- Ember, hova viszi, hát ez egy hosszú, szép dal,
ennek még nincs vége, adja vissza!
Csak addigra a fiatalember, akinek a neve
Vizi Miklós volt, már a tömeghez fordult,
és kiabálni kezdett, hogy:
- Emberek, hát maguk még mindig ezt hallgatják,
nem volt elég még a homályból,
a végzetből, a szerencsétlenkedésből?
Én nem vagyok szerencsétlen!
Azért vagyok ezen a pályaudvaron, hogy elinduljak.
És még folytatta volna, hogyha a tömeg
nem kezdi el őt lerángatni a dobogóról.

S miközben Vizi testi épségét veszélyeztették,
egy hang süvített át a termen, hogy:
- Zenét, zenét, zenét tovább,
tovább, tovább, zenét, zenét!
Jönnek a bankettezők, hát érettségi bankett.
Vegyék le már azt az embert a foglalt asztalról,
hányszor kell magának mondani,
mamika drága, édes!
És a hangzavarban meg a zűrzavarban
valóban betódult egy csomó sötétkék ruhás alak,
a bankettezők.
És kivált közülük egy, egy Halmos nevű,
odafutott a tépett Vizihez, megcsókolta,
miként Júdás, és azt mondta, hogy:
- Miklós, te itt vagy?
Hát erre aztán senki nem számított,
hogy te is eljössz, Miklós.
Jaj Vizi bizi mici, te!
Hát összetartasz a régi srácokkal?
Szép, szép.