Zséda - Ágnes balladája

A kávéház hűsében várta,
hogy végre belép,
kit hét óta már
szív-remegve várt,
úgy bízva még!


S a kávénak tükrében elnézte
mély-zöld szemét,
s a bánat árnyát…
mi lassan suhant át
arcán.


S ment a nyárban
jéggé váltan.
Egy szív bezárult…
Mint akit átok sújt,
csak körbe-körbe jár,
képzelt kíntól fáj.


Bár ne vinné tovább
bolond vágyát, szíve búját,
perc-örök bánatát.

Bár ne hinné tovább
a beleégett, belevésett
hajdani balladát.

Bár ne látná nyomát!
Vele ébred, sebet éget
arcán a régi könny.

Bár ne marná tovább!
Mindig mélyebb, egyre mélyebb…


Átfázva lépdelt a télvégi utcák kövén.
Egy lélek sem járt,
a kávéház sem élt -
régen bezárt.


Ám Ágnes még látta, hogy ott ül benn,
éppúgy, mint rég.
S egy jól ismert kéz
most simítja át
haját.


Ment a télben -
újra ébren.
A szív bezárult…
Mint akit átok sújt,


Bár ne vinné tovább
bolond vágyát, szíve búját,
perc-örök bánatát.

Bár ne hinné tovább
a beleégett, belevésett
hajdani balladát.

Bár ne látná nyomát!
Vele ébred, sebet éget
arcán a régi könny.

Bár ne marná tovább!
Mindig mélyebb, egyre mélyebb…


Bár ne vinné tovább
bolond vágyát, szíve búját,
perc-örök bánatát.

Bár ne hinné tovább
a beleégett, belevésett
hajdani balladát.

Bár ne látná nyomát!
Vele ébred, sebet éget
arcán a régi könny.

Bár ne marná tovább!
Mindig mélyebb, egyre mélyebb…