Téveszme - Az utolsó busz

Éjjel körbezárják
és összerágják
és csak hajnalra köpik vissza!
Nyálukat a rozzant ágya
évek óta issza.
Nyers reggelek, nyers reggelik -
így vészeli át másnap reggelig,
dacol a hamis szentbeszéddel,
egyre csak rohan a szembeszéllel,
üres az ég, üres a látóhatár:
a buszmegállóban áll.
Üres zsebbel, üres fejek közt
a hajnali buszra vár...
Indulás! Beszállás!
Rutinosan keresi a helyét a senkik között -
a lidércek itt nem találnak rá, a mocskos ablaküvegek mögött.
Körül sem kell néznie, érzi hogy egytől egyig gyűlöli őket:
a szakadt alakokat, csakúgy, mint a kiváltsággal rendelkezőket...
Túl hatalmas erő üzent neki hadat,
rossz oldalra állt, mikor a sajátján
maradt! -
Túl későn vette észre,
hogy az ellensége ellensége is az ellensége!
Száraz fák körmein csikorog a fekete ajkak feledett szava -
Olajos kripták fekete szaga!
Folyik az úttest - éjszín kátrány -
behozhatatlan lett a hátrány!
Hasztalan vijjog száz vészmadár:
Üres az ég, üres a látóhatár! -
Tompul a moraj, szétgurul az úton,
szünik a zaj és állnak az ágak.
Hamuszín, részeg álmot lát.
A laposan kúszó fények nyomán
hatalmasra nőnek az árnyak...
De ő már egész máshol jár.
És mikor már éppen elfogadná az érthetetlent,
és mikor épp hallgatná a lombok sercenését,
hol színes pókok szövik az álmot
az ágak közötti idő romján... -
Száz lidércököl a szemhéját verte!
A rémálmok helyett ö foszlott szerte.
Ha könnyebb is volt, a nehezét fogta,
nem adta fel, amikor lehetett volna.
De emlékezete nem őrzi már meg a végzetes hibát:
Az első buszra várt, de az utolsóra szállt.
Nincs tovább! Nincs tovább! Nincs tovább! Nincs tovább!
Üres az ég, üres a látóhatár!
Üres az ég, üres a látóhatár!