Kormorán - Égjen Neked a fény...

Nem voltál soha velem,
mégis mellettem álltál.
Féltem azt a csókot, amit titkon adtál.
Emlék az a pillanat, mikor lehetett volna minden,
de kinevetted a szót, eldobtad a kincset.

Előttem egy kép, mit nekem adtál,
mely mutatja az árnyakat, mennyit hibáztál.
Valahová messze nézel, ahol eltűnik a nap,
ahol hiába keresem a gyógyító sugarad.

Nézed a semmit, ami hús-vér gyönyör,
ami a lét,
Megőrzöm emlékként,
hogy lehetett volna egész.

Nem voltál soha velem,
mégis mellettem álltál.
Féltem azt a csókot, amit titkon adtál.

Jó itthon a sötétben, csendben ülni.
de lelkünk lezárt ládájában, elveszik az élet.
Bor is kerül elő, néhány korty bánat,
mely rátenyerel a lelkemre,és bebújik velem az ágyba.

Azt a keveset, mit kaphattál vaspántok vigyázzák,
de a tengerek mélyéről ,egyszer kihalásszák.
Kérdik majd a túlélők, mi volt ide bezárva?
Nem tudod Te sem, én sem, az egész csupán látszat.

Nem voltál soha velem,
mégis mellettem álltál.
Féltem azt a csókot, amit titkon adtál.

A bátorságra egyedül, csak hited vigyázhat,
de szakadt ruhában is ragyoghat király lánya.
Lehet csak egy pillanat volt, mely megszülte a vágyat,
Mikor szemedbe nézek, mezítelenül láttlak.

A homokba írtam bután, a legtöbb versemet,
Elmosta a tenger, elveszett mindenem.
A homokba rajzoltam elképzelt testedet,
de amit nem vehet el a tenger, az a tekinteted.

Nem voltál soha velem,
mégis mellettem álltál apám temetésén,
mely csókot titkon adtál..


Jönnek zord idők, meg leszünk feszítve,
tavaszok jönnek, nyarak.
S jön a fáradt ősz, elrepül minden,
de a szívek válaszait nem mossa el a tenger.

Ülünk majd kopott csónakunkban, csendesen evezve,
Mekkora volt a vihar, emlékezünk nevetve.

Lesz egy csendes téli este, mikor könnycsepp indul arcodon,
Minden kérdésre, mit nem tettél fel, ez lesz a válaszom.