Pierrot - A kép

Két gyönge kéz,
a mozdulat bizonytalan
s egy másik, tele erővel, határozottan
Néhány vonal,
felfelé törő ív
Sok butácska jel: egy ceruza-ház hazahív

De nem messze már feltűnik
az első szín, egy sárga,
de még elkenõdött, sőt, kicsit fénytelen
De lám, a lángok színesek
és látni égő szíveket,
s a gondolat, mint szivárvány, körbefut odafenn

Ez itt az én képem
Magam festem ám, kérem
s bár félkész a világ rajta, s túl egyszerű,
mégis az én képem
Így élek, és így éltem
Ez a tarka rajz nekem az életmű

Száz tévedés,
félbemaradt büszke terv
A tétova, nagy karikákkal nem bírt a radír
lágy akvarell:
az álmokban átélt csodák
Pasztell foltok, tengerek, csupa hullám a papír

De megjelennek emberek,
és mindőjükön álarc
ezer színben, de kicsit kopottan, csak kevés, ami új
Néhányukon jel, egy furcsa jel,
mi alig látható
s el is moshatja nyomtalan egy megbocsájtó ujj

Ez itt az én képem
Magam festem ám, kérem
s bár félkész a világ rajta, s túl egyszerű,
mégis az én képem
Így élek, és így éltem
Ez a tarka rajz nekem az életmű

Feltűnt már a képhatár
még messze van, de fegyelmez
és érezteti szüntelen, nem végtelen a tér
Egyszer majd csak megtelik
a tiszta lap, és ennyi,
ez a haszontalan képregény a végéhez ér

Ez az én képem,
Vigyázzanak rá, kérem
Ugyan nem egy remekmű,
de nekem épp,
ettõl szép,
pont ettől szép,
mégis szép...