Szenes Iván - Egy nyári reggel

Egy nyári reggel ismertem meg
A szeme szürke sugarát.
A lépte könnyű volt, mint a szellő,
Mely dús mezőkön suhan át.
A hangjára már felfigyeltem,
- És ezt nem bántam soha meg -
Mert jött felém az első asszony,
Az első, aki szeretett.

A nyárból ősz lett, hűvös is lett,
Ez szeptemberben érthető,
Az őszi utcán bandukoltunk,
Némán beszélve én meg ő.
A lábunkkal el-eltapostunk
Egy-egy lehullott levelet,
És megcsókolt az első asszony,
Az első, aki szeretett.

Egy téli este találkoztunk,
A lakásomra vittem én,
Fehér karjának ölelését,
A boldogságnak hittem én.
Nem gondoltam, hogy epizód lesz,
De nem ígértem egyebet…
És boldog volt az első asszony,
Az első, aki szeretett.

És komisz lettem, mint ahogy ez
A férfiaknál megszokott,
És vásott szívem kéjelgett, ha
Könnyét szégyellve zokogott.
Magamnál is jobban szerettem,
De ezt nem mondtam soha meg,
És sírt sokat az első asszony,
Az első, akit szeretett.

Megcsaltam százszor, s elmeséltem,
Sőt, majdnem hencegtem vele,
Ő mindig-mindig megbocsátott,
Szíve szívemmel volt tele.
De egyszer már betelt a mérték,
Őrjöngve, búsan nevetett,
És becsapott az első asszony,
Az első, aki szeretett.