Gerendás Péter - Apám képeskönyve

Szép, éles kép.
Őszi füstben a házunk. Ég.
Kék teherautó.
Mondják, tíz percet várunk még.
Jöjjön, aki jönne, van még hely,
és szabad egy út a hegyeken túl.
Mielőtt késő, valahogy indulni kell.
Dobogó csend. Szomorú hang.
Aki tud, mondod, aki tud, az menjen el.

Még egy másik kép.
Zsúfolt utcában állunk, rég.
Zöld teherautók,
zászlók, jelszavak, tenger nép.
Jöjjön, aki jönne, van még hely.
Vonulunk már. Sodor egy ár.
Csapatunk büszkén zakatol völgyön-hegyen.
Mosolyogsz rám. Szomorú rend.
Aki tud, mondod, aki tud, az menjen el.

Lapozunk, és most, tudod, jön néhány olyan kép,
amiken nélküled vagyok, félig
szabadon már, de üresen még.
Keresek, nézek, kutatok. Nem kell szabály.
Szerelem jön. Képzelet száll.
Dalokon múlik, hogy ne legyen többé határ.
Ne vigyázz rám. Szabadíts fel.
Aki tud, mondtad, aki tud, az menjen el.

Nézd, ez újabb kép.
Lesz majd biztosan több is még.
Júlia gyereket vár.
Most másképp kedves, és máshogy szép.
Jöjjön, aki jönne, van még hely.
Változunk már. Változunk még.
Alakul minden, ahogy a zajból zenék.
Odafentről biztosan más.
Idelent lassan rájövök, mit kérdeznék.
Hogy létezik-e válasz,
ha nem tudom a kérdést.
Hagyhatom-e már annyiban?
Vagy minden annyi volna,
hogy belógtam a sorba?
A fiad vagyok, és van fiam.

Vagy minden annyi volna,
hogy belógtam a sorba?
A fiad vagyok, és van fiam.