Shuka - Örökre

Mi késztet erre, nem tudom már félúton az árokból,
hogy kapaszkodjak felfelé, de mi lesz, mi kárpótol?
Hosszú az út még, igen, túl hosszú.
Ne engedjetek el, magához húz az óceán.
És torzul minden kép, ahogy távolodom, nézz le rám.
Ki lesz a támaszom már?
Minden éjszakám egy szenvedés, bennem kés, a hátamban, úgy jobban fáj.
Viselnem kell, bár rosszabb, mit mutat a láthatár.
A vonat visz majd messze el, repít át a tengeren, amikor érzem, mennem kell.
Szorítom papírfecnim, benne minden könnyem,
soraimmal jöttem ebbe a világba, és így megyek majd el.
Kezem véresen ökölben, jöhet bármi, meg nem törtem.
Hagyj az úton várni, talán, lesz, ki eljön értem majd.
Élek ez a vétkem.
Ítéletem küszködés és fuldoklás a vágyak tengerében.

Hídra állított egy gondolat, hogy lássam a folyót.
Nevet rajtam, hogy az elszakadás szikláinak sodort.
Mik összezúzzák testem, érzem felesleges ellenkeznem.
Vágyaim kezét el kell engednem.

Hűvös a hajnal, túl korán ébresztettél fel.
Céltalan úton, csak gondolatok ezrével.
Kezével elvesz mindent az élet, mit az ember szerez.
Mered rám a vakság, a sors velem nevet.
Mit érünk álmok nélkül?
Váram ezekből épül.
Romokra, melyek eltemetnek végül.
Rab testben szabad lélek,
Hadd halljam hangod kérlek.
Uram vezess át a völgyön
Hogy halvány léptek éreztessék azt, nincs menekvés a tűz elől,
mi eléget, mely kiüríti elmémet.
Elmélyült vakságomban majd nem lesz már mi felébreszt.
Nem léphetek tovább.
Kitépnek karjaimból
Virágszirmok ajkaidról
Bennem maradnak örökre
Őrködöm fölötte,
Mit érzek ez, ez marad örökre

Hídra állított egy gondolat, hogy lássam a folyót.
Nevet rajtam, hogy az elszakadás szikláinak sodort.
Mik összezúzzák testem, érzem felesleges ellenkeznem.
Vágyaim kezét el kell engednem.