Verőköltő - Paradox

se eleje se vége
ennek a girbe görbe körbe táncnak
ennek a se füle se farka
nevenincs felemás egymásra
vetülésnek

benned vannak a sebeim
és te kivakarod őket
elernyeszteni sincs már erőm
a régi szép időket markoló
görcsbe rándult kezeim

a bőröd tiszta sár
nem jön le róla sohase már
legfeljebb is csak
a makulátlanság

és mondtad már te is nekem egyszer,
hogy vedlenem kell
fogd meg a frissen koszos bőröd,
vedd le, nem kell

csak gyűlik a számlámon a bánat vize,
hétfő reggel bekopogtatott hozzám,
és azóta itt van, ez száz éve volt

elhagyunk mindent elveszítünk
ami valaha a miénk volt, rátalálnak
nincs is másunk, nincsen semmink,
csak talált tárgyak

elhagyunk mindent elveszítünk
ami valaha a miénk volt, rátalálnak
mocskos kezeiktől bepiszkolódnak
a talált tárgyak

se eleje se vége
se közepe se széle
se farka se füle nincs
ez egy sose volt sose lesz harc
eleje se vége
se közepe se széle
csak girbe-görbe
körbe rendeződve
gyűlik a fejem fölött
ez az ütött-kopott ködglória
a visszavonhatatlanságból
faragott álmelódia
arról, hogy azt is félek kimondani, amin állok,
de úgy csinálok, mintha másom is volna nekem,
nem csak ez az egyetlen egy
első osztályú mindegy

a jellemünkből fakadó képzelgés
valósággá nőtte ki magát,
maga után húzva a magányt
még éjfél sincs, de már járókelő sem
egyedül vagyok a kihalt városban
mint az életünk, melyet benépesítettünk,
aztán evakuáltunk,
azt hittük, hogy jobb lesz, pedig csak
meghátráltunk
azt hittük, ez a végzet, de most se tudjuk, mi az
a sárgán villogó lámpák megvilágítanak

kihalt életünkbe váratlanul lépett be a harmónia

tisztán találtalak,
nem látok túl a mocskon
ez egy ellentmondásokat
nélkülöző paradoxon