Sárdy Barbara - A láthatatlan lobogó

Konok hûséggel hordozom
az úttalan bozótokon.

Seb a vállam és seb a markom,
de fogom, viszem és megtartom.

S fogcsikorgatva hirdetem:
nem ért véget a küzdelem!

Mert valami még megmaradt.
Görcs zsibbasztja a markomat,

de markomban még itt a Szó:
a láthatatlan lobogó!

Ereklyém. Kincsem. Fegyverem.
Magosra tartom s lengetem!

És védem, foggal és körömmel!
Vad dühvel és õrült örömmel!

És mentem, mindeken által,
íntépõ, végsõ akarással!

Dúlt otthonom rég összedõlt.
Kifordult alólam a föld.

Társaimat ár elsodorta.
Mögöttem ég a poklok pokla.

Elõttem vad sziklák merednek.
De nekivágok a meredeknek!

Mert élek még! Ha törten is,
Ha vérben is, ha görcsben is,

még ha utolsó is vagyok,
kit az özönvíz meghagyott,

de harcom végigharcolom
s a lobogót megmarkolom!

Megmarkolom és nem hagyom,
ha le is szakad a két karom,

ha két lábam térdig elkopik:
de feljutok a csúcsokig!

S utolsó jussomat, a Szót,
ezt a szent, tépett lobogót

kitûzöm fent az ormokon
s a csillagoknak meglobogtatom!