Berecz András - Pányván a nyerges

Lóra csikós, lóra,
elszaladt a ménes, elszaladt a ménes,
csak egyedül maradt a pányván a nyerges.

Nyergeljétek fel hát
ezt a daru pirost, ezt a daru pirost,
hadd ugratom által a zavaros Marost.

Hogy által ugratom,
magam is átmegyek, magam is átmegyök,
bánáti gulyásnál jó vacsorát eszök.

Igyál-egyél, pajtás,
ez a jó áldomás, ez a jó áldomás,
már te innen többé nem hajtol el marhát!

Hajtottam eleget,
kilencvenkilencet, borjút és tehenet,
kérjél, a mészáros bankót ád eleget!


Jó bor kell a magyarnak,
széna, abrak a lónak,
dugó kell a hordónak,
de uccu puska a nyúlnak.

Még a hírit elviszik,
hogy a magyar bort iszik,
mer még a teringettét,
nem itta az eszét.
Ha megitta, jól tette,
talán megérdemlötte.

Hopp, kincsem, galambom,
nincsen gatyamadzagom,
mert egy szajha az éjjel
a fogával rágta széjjel.


Arra alá a Baranya szélen,
kinyílott a tulipán a barázdaszélen,
egy-két szál, három szál,
csalfa voltál, rózsám, megcsaltál.

Éri, éri, de csak a szélit éri,
ha a babám akarja, a közepit is éri.
Olyan ez, mint a méz,
kit mit szeret, arra szépen néz.

Ez a legény úgy éli világát,
ha nincs itthon az apja, kipödri a bajszát,
csörgőre, pörgőre,
kutyafüle bajsza hegyére.


Hejehuja, pengő karika,
kanásznénak félre a likja.
Csiszeg-csoszog konyhaajtóba,
míg a bojtár jól megbúbolja.

Sárga csizma pi-piros má-mándli,
megveszekedtél-e vagy mi-mi-mi?
Tyuha ide, tyuha jó, tyuha jó,
Lösz a fene soha jó, soha jó.

Zöld ágat eszik a kis kecske,
vörös bort iszik a menyecske.
Mikor velem dolgát végezi,
távolról az urát csak neve-neve-neveti.

Térden állva szopik a bárány,
hanyatt dűlve mulat a leány.
Mikor a közepin beszúrok,
akkor mondja, hej, te huncut, de tudod!

Volt neköm egy kecském, tudod-e?
Kertbe rekesztöttem, láttad-e?
Megette a farkas, tudod-e?
Csak a likát hagyta, fújod, fújod, fújod-e?