Népdal - Midőn a papirost az asztalra teszem

Midőn a papirost az asztalra teszem,
Reszkető kezembe a tollat felveszem.
Istenem, adj erőt legyöngült karomnak,
Hadd írjak levelet kedves galambomnak!
Írom levelemet egy szép kisleánynak,
Ki tőlem messze van, egy szép virágszálnak.
Ki is van fizetve bélyegje, pecsétje,
Adják tisztelettel a saját kezébe!
Küldöm levelemet s igaz szerelmemet,
Minden betűiben dobogó szívemet.
Ó, kedves angyalom, mit is kezdjek írni?
Hogyha rád gondolok, kezd a szívem sírni,
Hogy miért is vagyok tőled ilyen messze,
Miért nem nézhetek szép kék szemeidbe?
Elég nagy a világ, sok határ van benne,
De az én bánatom nem férne el benne.
Ki-kihajolok a kaszárnya ablakán,
Nézem a felhőket a falud irányán.
Mikor felém szállnak, mintha terád várnék.
Minden kis madártól, ha lehet, azt kérdem:
Az én kis angyalom szeret-e még engem?
Kedves kis angyalom, mindig azt üzenem:
Hej, de nagyon nehéz az igaz szerelem!
Fogadd el, kedvesem, kezemnek írását,
Hallgasd meg szívemnek érted dobogását,
Mert a nagyvilágon nincsen olyan leány,
Kiért én megvetném szerető szívedet.
Csak az nehéz nekem, kedves kis angyalom,
Nem mehetek hozzád, mikor én akarom.
Bárcsak szárnyam volna, mint a gerlicének,
Elrepülnék hozzád, többször megnéznélek,
És elpanaszolnám minden bánatimat,
Aki nyomja szívem, angyalom, utánad.